monoton szárnycsapások

"Nem elég a jóra vágyni,
a jót akarni kell!
És nem elég akarni,
De tenni, tenni kell:
A jószándék kevés!
Több kell – az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
Több kell – az érzelem!
Ám nem csak holmi érzés,
de seb és szenvedély
keresni, hogy miért élj,
szeress, szenvedj, remélj!"

(váci mihály)

összevissza

kusza

gyógyíthatatlan

ellentétes

és én sírtam

mikor nagymamám

egy késői vasárnap délután

verset szavalt nekem

benne volt minden érzelem

sírtam

de senki nem látta

én vagyok első unokája

verset szavalt egy gyermeknek

(az újjászületésről,a tavasztól, a kedvencét)

aki nem érdemelte meg

"Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!"

/várnai zseni/

i feel so close to you

:)

reggel öt óta tartottam a frontot, hatkor egy pöttyöspólós kisnyuszi beugrált, hogy "Pösztiiii, már elmúlt dél is", de kiderült, hogy csak a hatalmas, műanyag sárga óráját állította be rosszul, így elindultunk a tojáskereső-felfedezőútra, amit rendszerint rózsaszín pizsiben hajtunk végre, s bár belekontárkodott a szabad fotózás joga az általános mosolyszünetbe, elégedetten nyugtáztuk, hogy nincs finomabb a húsvéti főtt tojásnál, ami erősen hajaz egy félresikerült fürjtojásra. 

azért még megbántódok dolgokon. elég erősen.

úgy érzem, vészesen fogy az időm, minél előbb bizonyítanom kell, különben elveszek az éterben, ahol a kutya sem talál rám. már így is ketyeg az óra, tik-tik-tik, monotonon, akár az erek, amik a nyakadon kidudorodva pulzálnak, ujjaid érdes bőrével könnyen ki tudod tapintani. egy pillanatra megáll a világ, rám vár. nincs több vesztegetni való időm.

úgy érzem, némelyik beszélgetés, olyan, mintha egy ismeretlen ismerőssel teázgatnánk, és csöndben ülnénk egymás mellett, csak a mozdulataink, és a gondolataink beszélgetnének, és egy hullámhosszra kerülés végett keresztrejtvényt fejtenénk békésen, de mind a ketten tudnánk, hogy ez több, mint puszta rejtvényfejtés. egy ezzel párhuzamos dimenzióban cinkos kacsintást váltanánk, de ezt mi nem érzékelnénk a púderillatú, apró szobában, csak kavarnánk egyet a pöttyös bögrékben gőzölgő teákon, amiben vintage képek ezrei keverednek. gondolkodva révednénk el a távolba, és azon gondolkodnánk, vajon mi a párhuzam az emberek, és a keresztrejtvény között, vannak-e a rések, amiket másoknak kell kitölteniük, és kitől kapunk segítséget.

gyere szorítsd meg a kezem, és nevessük át magunkat az éjszakán. fonjunk össze tekinteteket, bűvölő kék szempárok csatázzanak. csiccsentsünk be hatszáz HUFból, a maradékot költsük el hajnali kettőkor a városszéli teszkóban kókuszos fánkra. biciklizzünk esőben, jégcsap-ujjakkal.

köszönjünk el az aranybogár olvasóktól háromnegyed tízkor, mert alig bírunk megülni a fenekünkön, hiszen holnap jön a nyuszi, és a fonott kosarak már haptákban állva várakoznak ránk, hogy összegyűjtsük beléjük a csokitojásokat, és a simset, amiért húgom annyire be van zsongva, hogy már húzza a lóbőrt, hiszen kell az energia, ha a holnapi egész napos program a laptop előtt zombulás lesz.

ezenkívül küldeném minden magányos lélekzugnak a the doors-tól a people are strange című örökzöld slágert, és szeretnék hálás köszönetet mondani a nagybetűs, és szemét életnek, amiért voltam olyan erős, hogy szembe mertem nézni önmagammal. bár ő maga ehhez nem sokat adott hozzá , csak furcsa lenne önnön személyemhez intézni a szavakat.

tudjátok, akár kiabálom, akár nyomtatott nagy betűkkel írom, akár cikornyásan kanyarítom, akár betűzve vetem a papírra, hogy: 

b-o-l-d-o-g-s-á-g , a tartalmi üzenete nem fog változni.  harsoghatom naphosszat, és köszönetet is mondhatok, de felesleges, mert bármikor összeroppanthatom saját magamnak, és bebábozódhatok a saját lelkem felületére, mint a gonoszság rusnya hernyója, és féregrágta gondolataim ellen nem tudok védekezni.

ezért inkább most őrzöm, és megmártózom benne. nem is a boldogságban, hanem a boldogtalanság hiányában. most ez is megfelel, és élvezem.

most minden olyan nyugodt, és éteri, máshogy búg a monitor is, máshogy ráncolod a szemöldököd is. tökmagokat pöckölünk szendvicseinkről, kuncogva nézünk össze, felidéztük magunkban a színjátszós fesztivál összes hófehér fogú, gyöngykacagású cukiságát. mélyreható tekintettel fürkésszük egymást, hosszan kitartjuk a szemkontaktust. csipkelődő megjegyzéseket sűrű bocsánatkérésekkel kendőzzük,sértődött királylányt játszunk. határainkat keresgéljük, egymás láthatatlan védőburkain húzogatjuk karmainkat, csálé fogsorod mosolyt lehel rám, mindannyiunkra.

véget ért a keretes történet, kezdődhet valami új.

kezem realizálni, hogy egy újabb újjászületés születik, ma például el kellett gondolkodnom a boldogságom okán, hiszen nem, törődök bele a "most olyan könnyű minden, szinte csak a semmi tart" állapotba, hosszas párbeszédeket, ok-okozati összefüggéseket, érzelemfolyamokat zúgatok keresztül a megoldást, és ma tényleg nem sikerült rájönnöm az okára, mégha a szemsarokban ülő sós csepp, ami szinte már megdermedt a szabadulni akarástól akár lehangolóan is hangzik.(igaz, a matek tézém ötös lett, de nem tudok büszke lenni magamra,  ilyenkor ez nem attention seeking, szimplán révedés. talán ki kéne fejlesztenem a harag érzetét magamban. annak ellenére, hogy úgy tűnik mesterien űzöm, mégsem érzem más szálakon a biztos gyökerét, csak egyen. félek a haragtól, mert egyenes arányosságban van a felelősségvállalástól. 

egyre óvatosabb vagyok, és felelősségteljesebb. merek döntéseket hozni.

...ki kéne kapcsolnom az agyam. végre először hajt valami, ami nem a szerelem, hanem büszkén kijelenthetem, hogy a saját magam ültette boldogságfáról szüretelek. a melankóliafa nem virágzik. és őszintén leszarom, hogy mindenki nevelget egy olyat is. aki azt állítja, hogy nem a saját fájának cseperedését figyeli a legnagyobb szeretettel, az hazudik.

akartam valami lélekemelőt írni, igazából minden egyes elfoglalt pillanatomban akarok, amikor kitanulom a belem azért, hogy büszke legyek magamra, (nos, igen, ez nem egy ilyen pillanat), viszont olyan örömhírrel szolgálhatok, hogy az összes lábujjkörmöm piros lakktól pompázik, így nekem hivatalosan is elkezdődött a tavasz, amit piros blézerben klaffoghatok a kihalt iskolai folyosókon, gőzölgő, barna életelixírrel a szememben, miközben szemmel verem a franciatanárom, amiért ő volt szinte az egyedüli, aki nem jött be az előre lefixált nulladik órára, mikor én az álmosságtól résnyire összehúzódott szemeimet csipeszeltem ki nagyokra, jó pont szerzése végett. 

ez egy olyan pillanat, mikor éppen a matektudást kéne nyitott fejembe belecsurgatnom, csak nem visz rá a lélek, de ígérem jövök, csak előtte még kitűnő leszek, és megszerettetem magam mindenkivel, mert a maximalista hozzáállás az utóbbi időben a bőrömbe hímződött, és elmesélek mindent ától zéig, majd két biciklizés közben ülünk össze egy tökmagos szendvics erejéig, és el fogom mesélni a gyöngyfogú, sugárzó (kis)fiút, a szeretetteljes öleléseket, a nagyszüneti fonódó barátságokat; az erotikus színházi darabokat, a mi színházi darabunkat, ami ezüst minősítést kapott, mesélni fogok a nem elmondott dolgokról, amik a jégpáncélom alá fagytak, most viszont megyek, mert anyu mindjárt jön, és meg leszek nyúzva, ha nem a matekkönyv fölött imádkozva talál rám.

mintha egy egész világ lenne bennem, és legszívesebben leírnék ide mindent, csak úgy érzem, nincs elég munícióm, nincs elég szavam, elég betűm, elég alapos felfogásom a dolgok megfogalmazásához. máskülönben meg nehéz, nem face to face, betűket kapirgálni egy fehér vászonra, hogy aztán lelkes érdeklődők bograsszák a mindennapjaimat, téves következtetéseket levonva, vagy egyszerűen csak elégedetten nyugtázva, hogy minden megfejthető.

tulajdonképpen bánt ez az egész, legszívesebben nem is élnék itthon, a fogaimat csikorgatom egész álló hétvégén, mikor csak az egy méteres körzetemben is van, ki nem állhatom a vizenyősen üveges szemeit, engem mindig egy sorozatgyilkosra emlékeztetnek. 

megöltem a lelkem, meg asszem a szívem is.

vannak céljaim, nyugodtan fogadom már a jeges pillantásokat, a radar-tekinteteket, az aranyszállal összekapcsolt szíveket, a bántó mondatokat.

vannak céljaim, amiket el fogok érni. nehéz úgy célokat elérni, hogy megtapasztaltál már mennyeket, és poklokat. és a gondolat mindig befészkeli magát a tudatodba, hogy a hullámhegyek után kurvára össze fogod magad törni, annyira meredek lesz a hullámvölgy. saját tested és lelked fogod ezáltal sebekkel tarkítani, tudd, miből okulj a jövőre nézve. rettentő közhelyek ezek, de elképzeltem magam, mint egy nindzsát mászni a hegytető felé, arca csak épp annyira koszos, mint a helyes filmszínészeknek az akciófilmekben, szeme résnyire szűkül, állkapcsa dacosan összeszorítva. és lépésről lépésre halok meg. majd születek újjá.

tulajdonképpen a formálhatóság mindigis hiányzott belőlem. túl makacs vagyok. túl makacs vagyok még saját magamhoz is. és tudom, hogy senkinek nem volt igaza, nap mint nap tapasztalom az erőmet (jajj, de coolul hangzik), nem vagyok én báránybőrbe bújt farkas; sőt kezesbárány vagyok, csak épp telis-tele előnyös ellentétekkel. talán inkább izgalmasnak mondanám, csak túl egósan hangzana. másrészt szeretem formába önteni a saját véleményemet. megtanultam más szemmel nézni a világra, még ha közben a fél karom le is szakadt. valami elkezdődött..najó lehet, hogy csak nincs kedvem beleásni magam a földrajz gyönyöreibe, és helyette harcosjack kapitányt játszom. mindegy, anyukám azt mondta, hogy büszke rám. és egy osztálytárs említette, hogy milyen szorgalmas vagyok. és felolvasták az angolul írt történetemet órán, szóval nincs mi boldogságomba álljon.

jó a vége tényleg egy közhelyfertő, bocsi.

 lánózs nednim ré tebböt míc a ahén